Tanzániáról általában a Serengeti Nemzeti Park és Zanzibár jut először az eszünkbe. Sokan egy utazás során ellátogatnak mindkét helyre, mi azonban most úgy döntöttünk hogy maradunk a kalandosabb oldalon és a vadvilágot választottuk. (Így maradt még időnk Ruandára és Ugandára is, ahol csimpánz-, és gorilla túrákon vettünk részt.)
Így aztán a előző megállónktól, a zimbabwei Viktória-vízeséstől a Kilimanjaro tövébe, Arushába repültünk. Itt vette kezdetét a 6 napos tanzániai kalandunk. Itt egy privát, kempingezős szafarira fizettünk be, ami teljesen a mi igényeinkre lett szabva. Itt is volt saját túravezetőnk / sofőrünk és saját séfünk is. A túra pedig a teljes tartózkodásunkat lefedte, tehát a reptéren felvettek és hat nap múlva leraktak, úgyhogy itt az előzetes tervezés és választás volt nagyon fontos, amikor is kitaláltuk hogy pontosan miket szeretnénk megnézni a hat nap alatt.
Így végül az alábbi Tanzánia szafari útitervet állítottuk össze:
A Pofu Holidayssel foglaltuk le az utat, már az elejétől nagyon rugalmas volt Paul, és az nagyon tetszett nekünk hogy itt nem kellett előleget fizetnünk, hanem fizethettünk mindent érkezéskor. És valóban minden klappolt, ajánlom őket.
Materuni vízesés és családi kávéfeldolgozó "üzem"
Mivel az első napon dél körül érkeztünk, ezért egy fél napos program fért csak bele, így esett a választásunk a Materuni kalandra. A reptérről közvetlenül oda mentünk, és már egyből egy jó kis sétával kezdtük a vízeséshez. Ez a Materuni látogatás közvetlenül a Kilimanjaro lábánál volt, és mivel ez volt az egyik utolsó falucska, ennél magasabbra már nem épült semmi, így ettől a résztől felfelé már természetvédelmi területnek van nyilvánítva az egész hegy. Ennek köszönhetően, hogy Materuni felett már csak érintetlen természet található, ezért a hegyről jövő víz kristálytiszta, és a helyieknek ez egyben az ivóvíz forrásuk is.
A vízesés-túra után, egy helyi családnál ebédeltünk, és kipróbálhattuk a kávé készítés folyamatának minden lépését. A kávébab hántolásától, a pörkölésen át, a darálásig mindent kipróbáltunk.
Itt még nem kávédarálóval dolgoznak, hanem kézzel “őrlik” a kávét. Ez valójában komoly fizikai munka , mert gyakorlatilag addig kell püfölni a kávészemeket egy fa husánggal a mozsárban, amíg azok porrá nem zúzódnak. A kemény munkát (nemcsak itt, hanem egyéb munkáknál is a földeken) énekkel és tánccal teszik élvezhetőbbé a helyiek. Csoportosan dalolásznak, táncolnak, és ritmusra megy a kávé darálása is.
Volt lehetőségünk ezalatt a program alatt jobban megfigyelni a helyiek lakó környezetét. Bekukkanthattunk a házaikba, láttuk ahogy a földön ülve készítik az ebédet, mosogatnak, … sajnos nagyon szegényes környezet a jellemző ezen a területen, de valahogy mégis nagyon kedvesek és barátságosak az emberek.
Tarangire Nemzeti Park
A tanzániai utunk során is a hajnali kelés volt a jellemző, aminek nagyon örültem mert mindig szeretek annyit látni amennyit csak lehet, vagy annál is többet… :)
Így másnap hajnalban már indultunk is a Tarangire Nemzeti Parkba.
Arusha környékén van egy főút ami jó minőségű, de mégis a nagyon lassú haladás jellemzi, mert általában 50-60-nal lehet csak menni. Ez az út vezet a Ngorongoro irányába, melyhez útba esik a Tarangire Nemzeti Park is.
Sok helyen a főút mellé/köré épülnek a kis falvacskák, és a főút gyakorlatilag a falu központja, ott vannak az árusok, a piac, minden, és ez jelentősen lelassítja a közlekedést.
Ahol viszont kietlenebb az út ott is bármikor szembetalálkozhatunk maszáj gyerekekkel, pásztorokkal akik legeltetik a teheneket. Itt ezen a környéken még nagyon sok maszáj ember él, ők azok a kicsit bennszülött kinézetű törzs, akik kis vályogházakban élnek, és vándorolnak friss fű irányába, ami kulcsfontosságú nekik, ugyanis állattartásból élnek. Ők nem dolgoznak, hanem önfenntartók, és a gyerekeknek is a fő feladata az állatok legeltetése, illetve mivel sokszor városoktól is messze élnek, ezért sokan nem is járnak iskolába.
Mind a maszájok hagyományőrzése, mind a főút melletti kis falvacskák jól tükröződik hogy itt azért még nagyon más világ van...
A Tarangire Nemzeti Park egy egy nap alatt bejárható nemzeti park (a belépő kb 60 USD/ fő), de ahhoz képest számos meglepetést tartogatott nekünk. Már egyből a bejárat után zebrák fogadtak minket. És egyébként nincsen kerítés, nem etetik az állatokat, de nagyrészt a nemzeti park területén maradnak. Ehhez biztos hozzájárul, hogy ezekben a parkokban csak a kijelölt utakon lehet autózni, ezáltal megadva a lehetőséget az állatoknak, hogy ha akarnak akkor elbújjanak. De egyébként mi a szafarik során azt vettük észre, hogy az autók nem zavarják őket. Nyilván vannak félénkebbek, és általában így is azért jó-pár méter távolság van, de simán elmehetnének az autóutaktól messzebb hogy egyáltalán ne legyenek az autók közelében, de nem teszik (vagyis inkább úgy mondom, hogy elég sok állat van jól látható távolságra az autóúttól).
A Tarangire Nemzeti Parkban nagyon sok állatot láttunk: elefántot, oroszlánt, zebrát, bivalyt, zsiráfot, majmot, leopárdot és még egy gepárdot is a picinyeivel. Úgyhogy ez a park nekünk elég magasra tette a mércét, ugyanis gepárdot és leopárdot nem olyan egyszerű látni.
Ebben a parkban láttunk először egymás hegyén-hátán baobab fákat (majomkenyérfákat), melyek akár több mint ezer évesek is lehetnek. És közülük soknak a törzse teljesen eldeformált, mivel az elefántok előszeretettel dörgölőznek hozzá, kaparják le, mert száraz évszakban innen tudnak valamennyi vizet szerezni, ugyanis a baobab törzse sok vizet tárol.
A parkban van egy piknik rész, ahol kis kőasztaloknál meg lehet enni a hozott, csomagolt ebédet, azonban oda kell figyelni, mert a majmócák nagyon elkanászodtak, és simán elcsennek egy két finomságot az asztalról, olykor még a kézben lévő alma sincs biztonságban. Én is csak ámultam, amikor a saját szememmel láttam, hogy a legváratlanabb pillanatban simán kikapják az almát a kézből.
Ez a piknik rész egyébként a park egy magaslati részén fekszik, ezáltal gyönyörű panoráma teraszként is funkcionál, a lentebb fekvő szavannás részre. Ahol a távolban rengeteg elefánt, és zsiráf fellelhető.
És a legjobb, hogy erre a lentebb lévő szavannás részre kocsival is le lehet menni, és ha szerencsés az ember, akkor láthatja, hogy a lenti folyóban isznak, fürdenek az elefántok. Mindeközben a másik oldalra nézve meg zsiráfok legelésznek a fáról, varacskos disznók futkosnak át az autók előtt, mintha csak egy természetfilmbe csöppentünk volna.
Amikor már tele voltunk élményekkel, és már haladtunk a parkból kifelé még csak ekkor következett a nap megkoronázása, amikor egy gepárd mamát látunk kicsinyeivel sőt még egy leopárdot is láttunk, mondjuk hozzá már nélkülözhetetlen volt a távcső.
Tanzánia szafari: kempingek & logisztika:
A tanzániai szafari alatt végig vándoroltunk, ami azt jelenti hogy minden éjszaka máshol aludtunk, nem egy fix helyen volt a sátor, hanem este mindig sátorállítással, reggel pedig sátorbontással kellett kezdeni. A végére már elég jól belejöttünk, de ami ennél nagyobb macera volt, hogy a séfnek az egy heti kaja alapanyagot (négy főre, minden étkezésre), és az összes főzéshez, sütéshez szükséges eszközt is ugyanígy kocsiban szállítható állapotúra kellett csomagolni minden nap. A hét vége felé már csökkent a kajás pakkok száma, de még így is sok minden volt, ugyanis asztalokat, székeket is vittünk.
Mivel mi privát túrát foglaltunk, így négyen voltunk a 8 személyes kocsiban. A túravezető/sofőr, a séf, és mi - a két utazó. Így aztán a hátsó négy plusz ülésre, illetve a csomagtartóba neccesen, de befért minden cucc. De más autóknál ahol több volt a turista, ott a tető hátsó felére pakoltak, és lekötötték.
Az első (és visszafelé ez volt az utolsó is) kempingünk a Migombani kemping volt a Manyara tó szomszédságában. Alig hittünk a szemünknek, amikor a kátyús, hepehupás földúton felértünk a kempinghez, ugyanis egy lepukkant kempingre számítottunk az odajutást alapul véve, ehelyett életünk talán egyik leggyönyörűbb kempingjében találtuk magunkat. Egy picike füves tisztás egy óriási baobab fa, egy medence kilátással a Manyara tóra, a séfeknek egy szabadtéri konyha, pár piknik pad és egy tábortűz-hely. Olyan volt mint egy kis eldugott ékszerdoboz. És tartozott hozzá egy szép tiszta zuhanyzó és WC is.
Ngorongoro kráter
A Ngorongoro kráter körülbelül 2-3 millió évvel ezelőtt keletkezett egy vulkáni tevékenység következtében. A kráter 610 méter mély és 260 km²-es területű.
A kráternek nagyon gazdag az állatvilága. Nagy része sík, füves, szavannai növényzettel, és a kráter pereménél van egy kisebb erdős rész is. A kráterben van egy tó is, melynek vize ásványokban gazdag, és ettől sós.
A Ngorongoro kráter szerintem talán a legcsodásabb és legkülönlegesebb nemzeti park Tanzániában. Itt koncentráltan, "kis" helyen rengeteg állat él együtt, és a sík területéből és gyér növényzetéből adódóan könnyű sok állatot látni. Ezt a belépő is sugallja, hiszen ide csaknem kétszer annyi a belépő, mint átlagosan a többi nemzeti parkba. (kb 125 USD/fő).
Már a kráterbe való leereszkedés is nagy élmény, mert lefelé menet rá lehet látni az egész kráterre felülről, és leérve egyből az állatok "várnak", mi rengeteg gnút és zebrát láttunk, illetve ezen felül itt teljesedett ki a Big5-os listánk, ugyanis olyan nagy szerencsénk volt hogy láttunk orrszarvút, ami egyébként sajnos nagyon ritka mert a kihalás szélén áll. Óriási veszélyt jelentenek rájuk az orvvadászok.
Mi egy orrszarvú anyukát láttunk a kicsinyével, épp a hiénák kergették őket. És mivel a hiénák sokan vannak, ezért ha csak az egyik szülővel van az orrszarvú bébi, akkor nincs biztonságban. Mivel fokozottan veszélyeztetett állat, ezért a parkőrök minden példányt biztonságban akarnak tudni és védelmezik őket. Ezért a parkőrök itt is épp beavatkoztak és próbálták elkergetni a hiénákat.
De ezen felül láttunk még egy csomó vízilovat, bivalyt, elefántot, pelikánt, flamingót, oroszlánt, gazellát, daru madarat és még sorolhatnám.
Ide a kráterre elég egy nap, de érdemes korán kezdeni a napot, és addig maradni amíg csak lehet.
Itt különöset nagy hasznát vettük a távcsőnek, mivel a sík fa-nélküli területen a messzi dolgokat is könnyen megfigyelhettük távcsővel.
Serengeti Nemzeti Park
A Serengeti Nemzeti Park a csaknem 15 ezer négyzetkilométerével nemcsak Afrika, hanem az egész világ egyik legnagyobb nemzeti parkja. A gyarmatosításig a vadvilág nem volt veszélyben, a maszáj törzsek gyakorlatilag együtt éltek az állatokkal, és csak annyit vadásztak, amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. Azonban a gyarmatosítókkal megjelentek az orvvadászok is, akik óriási veszélyt jelentenek az állatokra, és néhány fajt már a kihalás szélére sodortak.
Ezért a kormány intézkedésekbe kezdett. Hogy megóvják az állatvilágot, a Serengetit természetvédelmi területté, majd 1951-ben pedig nemzeti parkká nyilvánították. Ezáltal az itt élő maszáj törzs életterét is szabályozták, pedig ők egyébként nem jelentenek különösebb veszélyt az állatvilágra.
De csak így (nemzeti parkká nyilvánítással) tudták biztosítani hogy az állatoknak megmaradjon a saját birodalma, ahol hivatalosan senki nem okozhat nekik bántódást. De valójában sajnos még ennek ellenére is óriási probléma az orvvadászat.
A Serengeti maszáj nyelven azt jelenti, hogy a "végtelen föld", nem is csoda hogy így nevezték el hiszen ugyanaz a jellegű növényzet, sík terep jellemzi. És régen a maszájok akár heteket hónapokat vándoroltak úgy hogy végig ugyanez a látvány tárult eléjük.
A Serengetibe egy nagyon nagyon döcögős “főút” vezet a Ngorongorotól, ezt állapotos nőknek nem ajánlom, mert az autóút gyakorlatilag egy 4-5 órás folyamatos rázkódás a föld úton.
Ha valaki úgy gondolja hogy ezt inkább nem vállalja be, akkor lehet kisrepülővel is repülni a Serengetibe Arushából, azonban nyilván ennek jóval borsosabb az ára.
De ha végre odaér az ember, akkor akár a döcögést, akár a drágább jegyet mindenképpen kárpótolja a látvány. Persze ehhez nyilván szerencse is kell…
Számomra a legeslegszuperebb élmény a Serengetiben, amit máshol nem is tapasztalhatunk, az a gnúk (illetve zebrák) vonulása volt, az úgy nevezett Nagy Migráció, melynek során több mint másfél millió gnú, csaknem fél millió zebra és körülbelül kétszázezer gazella vonul a kenyai Maasai Mara rezervátum és tanzániai Serengeti Nemzeti Park között, az esős és a száraz évszak váltakozásából adódóan mindig az “esőfelhőket követve” friss füvet keresve.
A Serengeti déli részén januártól áprilisig a legintenzívebb a vonulás. Ekkor a legjobbak az esélyek hogy a nagy állatvonulás közepébe csöppenjen az ember.
Mivel azonban a Serengetiben, csakúgy mint az összes többi nemzeti parkban is csak a kijelölt utakon lehet menni, ezért nagy szerencse kell, hogy éppen azon a napon amikor ott vagy, a vonulás éppen keresztezze az utadat. Viszont ha a szerencse melléd áll akkor életreszóló élményben lesz részed. Egyszerűen hihetetlen, tényleg gnú és zebra vesz körül ameddig a szem ellát. Január még az ellés előtti időszak úgyhogy kis gnúkat nem lehet ekkor még látni, de egy-két kisebb zebrát már láttunk.
Miután felfogtuk hogy mekkora mázlink volt, hogy a két napos Serengeti látogatásunk során már egyből a legelején megadatott ez az élmény (főleg annak tudatában, hogy másnap, ugyanazon az útvonalon visszafelé már nyomát sem láttuk az óriási állatseregnek), nem is gondoltuk, hogy rövidesen jön a következő mesébe illő esemény.
Autóztunk tovább, és egyszer csak a nagy síkság közepén megláttunk egy nagyobb szikla csoportot, pont olyat mint az Oroszlánkirályban, Hú mondom ez olyan, mintha erről mintázták volna a mesében a sziklát, meghát amúgyis már tiszta Oroszlánkirály hangulatban voltunk a szafarik során, erre ahogy közeledtünk, megláttuk hogy ott is van Szimba meg Nala és még pár nőstény… :)
Úgyhogy innentől kezdve már tényleg úgy éreztük, hogy jó ezt már nem lehet überelni, már tényleg mindent láttunk amit szerettünk volna, többszörösen megvolt a Big5 is. De persze még ezután is rengeteg plusz élményt adott a Serengeti. Láttunk még gepárdokat, leopárdot vadászásra előkészülve, leopárdot frissen elejtett prédával, rengeteg vízilovat, elefántot, zsiráfot, struccot, bivalyt, varacskos disznót, …
Ezzel a rengeteg élménnyel gazdagodva, úgy érzem, hogy a Serengetivel feltettük a pontot az afrikai szafaris kalandunk i–jére.
De egyébként a végső pont akkor került fel, amikor a Serengetit majd a Ngororngorot is elhagyva az utolsó kapunál megálltunk kicsekkolni, és a nyitott ablakon beugrott hozzánk a kocsiba egy pávián… :D
Lake Manyara Nemzeti Park
Utolsó tanzániai napunkon még volt egy délelőttünk mielőtt indulni kellett a reptérre, ekkor még elmentünk az útba eső Lake Manyara Nemzeti Parkba, ami elvileg sok fára mászó oroszlánnak ad otthont. De annyira sűrű erdős a terület, hogy nagyon nehéz kiszúrni őket, nekünk sem sikerült, de nem csüggedtünk, mert mi már így is teljesen elégedettek voltunk, és készen álltunk az afrikai körutunk utolsó megállójára az ugandai csimpánz és gorilla lesre.
Ha érdekel hogy milyen nagy szerencsénk volt Ugandában a majmokkal akkor olvasd el az erről szóló bejegyzésem.
Illetve ha szafarira, vagy afrikai körútra készülsz, akkor mindenképpen olvasd el az általános összefoglalómat, melyből sok hasznos infót megtudhatsz.
Comments